A Disznó

 2012.09.23. 19:06

Elkeseredett üvöltéssel éledt fel hamvaiból. Mára csak megszokásból tapogatta körbe maga körül a ketrecet tollas csápjaival. Ilyenkor még jó pár percig képtelen használni a szemét. Utálata az újjászületésnek ezt a részét. Vakon kellett megvárnia, hogy megszűnjön a fájdalom és kinyithassa a szemét.

 

Miután fogságba esett, gondozói a reményt lassan és rendkívüli alapossággal kiirtották belőle. Egy idő után felfedezték, hogy nem halhtat meg. Olykor pusztán szórakozásból is halálra kínozták, hogy véginézhessék újjászületését.

Eleinte még egész jól el tudta ütni idejét azzal, hogy figyelte, ki nézi őt ketrecén kívülről, de most már nem érdekelte ami történik vele.

bámészkodókat eleinte nem gyűlölte különösebben, hiszen őket ártatlannak tartotta fogságba esésében. Foglyul ejtőit hibáztatta, vagy néha egy ismeretlen felsőbb hatalmat, amit jobb szó, és az emberi fogalmakban való jártasság híján elnevezett szafaládénak. Önmagát azonban sohasem okolta.

Az elmúlt pár évben már az állatkert vendégeit is kezdte megutálni. Unalmasak lettek, és ujjal mutogattak torz testére. Amit a legjobban élveztek a látogatók, az fájdalmas halála és jóval fájdalmasabb újjászületése volt. Minden egyes alkalommal mikor elpusztult, teste lángra kapott, mely élve felperzselte őt. Ezzel azonban nem ért véget a szenvedéseMindenki azt gondolja, hamuként nem érezhet fájdalmat. Tévedés. Az ezernyi különálló molekulákból álló lét, a szúró viszkető érzés mellett, intenzív fejfájással jár. Az az újjászületés legfájdalmasabb része, amikor a varázslat a hamuból újra összepréseli a még apró, torz testét. 

    Szeme már nem fájt annyira. Erőt vett magán és felemelte vastag szemhéját. Szeme vérben forgott a hirtelen belezúduló fénytől, de még így is meglátta... Meglátta a lányt, aki a ketrec túloldaláról rezzenéstelen arccal figyelte őt. Mindenki más szájtátva és undorral meredt rá, de a lány minden érzelem nélkül nézte.

Soha senki nem nézte így. A gyönyörű arcról hiányzott az undor, helyén rezzenéstelen semmilyenség ült. A lány zöldes-kék szemébe nézett, az meg visszatekintett rá. Ettől a lelkében megmozdult valami. Érezte ahogy friss, még apró testében mindkét szíve összeszorul. Az érzés mely ekkor elfogta, ismeretlen volt számára. Furcsa melegség öntötte el. Úgy érezte erre a pillanatra várt egész életében. Szenvedései értelmet nyertek. Minden óra, melyet a gondozói kínzásával töltöttek, a látogatók gúnyolódása, mind-mind értelmet nyert. Lelke felszabadult. A remény lassan visszakúszott szíveibe és újra úgy érezte, egyszer még szabad lehet. A katartikus érzés egyre csak fokozódott benne míg a lányra nézett. Úgy érezte, hogy ez a lány az, akire várt. Aki sosem bánthatja, sosem fogja elhagyni őt úgy, mint mindenki más. 

- Es ist ekelhaft. - mondta a lány. Beleszürcsölt a kezében lévő Baileys Coladaba, majd a legmélyebb undor kifejezésével az arcán hátat fordított és határozott léptekkel elsétált az elefántketrecek felé.

A főnix-disznó szívei a valóság felismerésétől megálltak. Teste lángba borult. Ezúttal csápok helyett torz kis denevérszárnyai nőttek.

Címkék: hanna baileys colada főnix-disznó

A bejegyzés trackback címe:

https://hannusch.blog.hu/api/trackback/id/tr334798012

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mikul 2012.09.23. 19:42:33

majd kijön a korrektúrázott verzió is. igen tudom randán írok

tlickey 2012.09.23. 23:28:05

Király vagy sziveem! :)

T.Petra 2012.09.25. 20:43:44

Mikul, ez egy jó kis történet lett :)
süti beállítások módosítása